Hetedik osztályos korunkban új tantárggyal ismerkedhettünk meg, ez volt a KÉMIA! Nagyon izgatottak voltunk, hiszen itt mindenféle érdekes kísérleteket vártunk, nem csak a száraz elméletet. Kémia tanárunk Ruff Istvánné, Márta néni volt, aki biológiát is tanított nekünk.

Márta néni már az első órán jelezte, hogy kettő ember jelentkezését várja a szertárosi feladatok ellátására. Szántai Szilvi barátnőmmel egyből jelentkeztünk. Nem volt sok dolgunk, csak Márta néni kísérletei után a rendrakásban és a mosogatásban kellett segítenünk. Elég hamar kiderült, hogy a kovalens kötésen túl már egyikünk sem érdeklődött igazán a tárgy iránt, sőt nem is nagyon értettük, de hát a szertárosi pozíció kötelezett. Az órák után a szünetben nekünk kellett kitisztítani a kémcsöveket egy olyan kefével, mint az üvegmosó kefe, csak pici. Nagy nekibuzdulással sikáltuk a büdös kémcsöveket, amikor is az egyikünk kiütötte a nála lévő kémcső alját. Aztán a másikunk is. Márta néni erre csak annyit mondott mosolyogva, hogy „Ez mindenkivel előfordul, nagyon vékony ezeknek a kémcsöveknek a fala.” Aztán, amikor már fejenként a harmadikat törtük így el egy mosogatás alatt, és egyre jobban vörösödtünk zavarunkban, Márta néni ezt mondta: „Kislányok, azt hiszem, hogy nektek már nem kell többet kémcsövet tisztítani, majd én befejezem. Ti csak töröljétek le az asztalt!” A kémia nem lett a szívünk csücske, csak a szertárosi állásunknak köszönhettük év végén az ötöst kémiából…

Drága Márta néni! Ne tessék haragudni, amiért máig utálom a kémiát! Ez nem a Tanárnőn múlt, hiszen a biológiát nagyon szerettem mindig. Talán a kémcsövek miatti büntetésem volt, hogy a három év gimnáziumi kémia után, amikor már azt hittem, végképp leszámolta ezzel a tárggyal az egyetemen még kellett tanulnom egy fél évet?

Hetedikben és nyolcadikban Pomázi Aranka néni volt az osztályfőnökünk, aki néha megbízott néhányunkat az osztályból, hogy a nagyszünetben mossuk le a telefirkált asztalokat. Páran lányok, akkor jelentkeztünk erre a feladatra, amikor nagyon nyirkos és hideg volt az idő és semmit sem lehetett csinálni a sáros udvaron.

Ilyenkor kaptunk rongyokat, vödröt és Ultra mosogatóport, amit nem sajnáltunk a vízből, ami ettől tejfehér színt kapott. Serényen sikáltuk az asztalokat, hogy a nagyszünet végéig meg is száradjanak. Amikor megszáradtak, a firkák eltűntek, de helyükbe fehér Ultra-réteg került a padokra, ami kiválóan meglátszott az összes gyerek kék nejlon iskolaköpenyén…

Hetedikes osztálykirándulásunkon Zebegénybe mentünk. Amíg a hajóra várakoztunk, a nagy idétlenkedés közben ráléptem Aranka néni lábara, mire ő kapásból lekevert egy pofont. Ezek után igen megnőtt az ázsióm a fiúk előtt, mert a lányok közül egyedül csak én kaptam pofont Aranka nénitől!

Ha a régi iskolában, a kis tornateremben volt óránk, azt jobban szerettük, mint a nagyot. Itt barátságosabb volt minden, az öltöző, a felszerelés még békebeli. (Talán apukámék is még ezeken tornáztak az ötvenes években.) De a legjobb az volt, hogy itt az alagsorban egyből, ahogy leérünk a lépcsőn, balra volt a gondnoki lakás (ma talán ez a táncterem), ahol az aranyos iskolagondnok néni lakott.

Egy alkalommal nagyon finom süti illatot éreztünk a nyitott ajtón át, meg is jegyeztük, hogy „Milyen finom lehet az a süti!”. Persze erre morogva, de jó szívvel megkínált minket. Ez után már szemtelenebbek voltunk és volt, hogy jeleztük, mikor lesz itt megint tesi óránk, hogy tudjon készülni a gondnok néni. Aztán persze később is többször jutott finom zserbó vagy almás pite, ami dél körül többünknek életmentő volt, tekintettel arra, hogy a tízórainkra már nem is emlékeztünk, az ebéd még messze volt és abban az életkorban voltunk, amikor a lányok a legnagyobbat nőnek. Gondnok néni nagyon szeretett minket.

Ötödikesek voltunk, amikor beolvasták a felhívást a hangosbemondón, hogy aki jó tanuló és szeretne, jelentkezhet úttörővasutas tanfolyamra. Az osztályból ketten jelentkeztünk Márta Melinda barátnőmmel. 1987 tavaszi „Úttörővasutas és Úttörőpostás” tanfolyamát végeztük el úgy, hogy minden héten hétfőn és pénteken délután voltak az órák Hűvösvölgyben, amit egy hat tantárgyból álló szóbeli vizsga zárt! Ezt követően szerencsére egy csoportba osztottak minket és már nyáron elkezdődtek a szolgálatok. Az izgalmas rész csak akkor következett, amikor ősszel újra beindult a suli és mi minden 15. napon szolgálatba mentünk. Hétfő kivételével a Vasúton minden nap üzemnap van, így volt, hogy hétköznapra volt, hogy hétvégére, vagy Karácsony napjára esett a szolgálatunk. A suli szempontjából a lényeg persze a hétköznap volt, amikor igazoltan hiányoztunk. A szolgálatokból eredő igazolt hiányzásaink száma egy tanévben 16-18 nap körül volt. Emiatt néhány tanárunk eleinte morgolódott, az osztálytársak meg persze irigykedtek.

A szolgálatos napokon, amikor már egyedül mehettünk, fél hatkor indultunk otthonról, hogy reggel hétre már Hűvösvölgyben legyünk. (Sokszor bóbiskoltunk a buszon a Moszkva térig…). A szolgálat után, rend szerint este fél kilencre értünk haza. Ilyenkor egy gyors vacsora után nekiálltunk a leckének, amit valamelyik osztálytárs meghozott, aztán már nem kellett altató. Nagyon igyekeztünk, hogy nehogy megromoljon a tanulmányi eredményünk, mert a Vasúton megnézték az ellenőrzőnket és ha valaki begyűjtött egy kettest, vagy egyest, addig nem szolgálhatott, míg ki nem javította. És ki merne kockáztatni egy legális 16-18 napos iskolai hiányzással járó bulit?