Ürögi László vagyok, 1940. 07. 31-én születtem Újpesten, pontosabban Megyeren /Nagyszombat u./. 2004 év végi ballagáson, ahol a nyolcadikosokat búcsúztatták, ott voltam a mi iskolánkban. Hogy ez miért fontos? Most már elárulom. 50 évvel ezelőtt én is idejártam iskolába 1946 és 1954 között. Tehát pontosan 50 év telt el azóta, hogy iskolám kapuját volt szerencsém újra átlépnem. Tudomásom szerint az iskola idén ünnepli fennállásának 90.-ik évfordulóját, ami arra ösztökélt, hogy megosszam veletek szeretett iskolánk történetének egy darabját.

Személyemet illetően még azt szeretném elmondani az elején, hogy rajtam kívül 3 testvérem is, azok közül húgom Ürögi Gizella, gyermekei és unokája is a Megyeribe járt. Egész családom elemi iskolás évei ehhez az iskolához kötődnek.

Beszámolómat az iskola épületével kezdem. 1949-ig az öreg szürke épületben baloldalt a lányok, jobboldalt a fiúk jártak. A fiúknak tilos volt a lányok felőli kapun közlekedni. Az osztályokban padok voltak, a fűtés széntüzelésű vaskályhával történt. Télen a pedellus gyújtott be a kályhákba, amit nappal, a kijelölt naposok fűtöttek tovább. Ez azért volt jó, mert ha előre tudtuk, hogy dolgozatírás lesz, akkor nagyon füstölő tárgyat tettünk a tűzre (rongyot, vizes szénport) amitől olyan füst lett, hogy ki kellett rohanni az osztályból. Így elmaradt a „doga”. A tüzelő akkortájt elég kevés volt. Volt úgy, hogy minden diáknak otthonról kellett hozni legalább 1 db fát, vagy 1 db brikettet (préselt szénpogácsa). A legnagyobb örömünk a fűtéssel kapcsolatban az volt, amikor országszerte szénszünetet rendeltek el, mert az egész országban elfogyott a tüzelő. Így volt, hogy 2 hétig nem kellett iskolába járnunk.

A pedellus bácsira visszatérve el kell hogy mondjam, ő árulta azt az édesgyökeret amit akkoriban cukorka, vagy nyalóka helyett szopogattunk. Az ára 10 vagy 20 fillér volt. Abban az időben az édesség ritkaság számba ment. De ugyanígy az uzsonna vagy a tízórai is. Édesanyám nem egyszer, reggel sült krumplit tett a zsebembe (forrón), hogy mivel kesztyűm nem volt, melegítsen, meg legyen mit ennem.

Az iskolai ünnepségek alkalmából mindenkinek (persze aki tudott) hozni kellett 1 db krumplit vagy 1-2 kanál lisztet, cukrot esetleg zsírt. Ebből azután a szülői munkaközösség sütött valamit, amit a vendégeknek árultak.

A szegénység olyan nagy volt, hogy az iskolai hiányzások legfőbb oka az volt, hogy nem tudott minden gyerek naponta iskolába járni, mert nem volt a családban elég cipő. A sokgyerekes családoknál, ezekből volt bőven („Oncsa-telep” és a városi házak) nem mindenkinek volt lábbelije, így felváltva jártak iskolába. A másik fő ok a mosás volt. Akkor a közös helységben mostak, megadott időben, befűtött kályhákban melegített vízzel. Ilyenkor a gyerek fűtött, hordta a vizet és teregetett. Ez egész napos elfoglaltság volt, amit az iskola tudomásul vett.

Említenem kell a tankönyveket is. Nekem sosem kellett új könyvet vennem, megörököltem az előttem végzettől, így én is továbbadtam az utánam jövőnek. Akkor a könyvek nem változtak, de még a tartalmuk sem.

Ezt azért emeltem ki, mert egész életemet befolyásoló események itt történtek. Az igaz, hogy az alagsorban levő piciny helység nem volt felszerelve, de tornázni lehetett benne. Lelkesen készültünk a kerületi bajnokságokra és a versenyzés láttán, az elért sikerek észrevétlenül a sport felé irányították a figyelmemet. A kerületi iskolai bajnokságok labdarúgásban is rendszeressé váltak, ahol szintén részt vettem és sok dicsőséget szereztünk a MEGYERINEK.

1949-ben nagy változás történt iskolánk történetében. A fiúk átköltöztek a Fóti út másik felére, a templom mögötti apácák által használt épületbe. Az új iskola körül gyönyörű gyümölcsös és virágos kert volt a kerítésen belül.

Akkori osztályfőnököm, NAGYBÁNYAI SÁNDOR természettudós megalakította a „MICSURIN” szakkört, amelynek feladata volt a természet szeretetének kialakítása, fák, növények gondozása, mindennek védése és megóvása. Csak egy példát említek a sok közül: mi ültettük azokat a fákat, amik most Káposztásmegyer erdeit adják (Szilaspatak túloldalán). Rendszeresen jártunk kirándulni az ország legkülönbözőbb helyein, ismerkedtünk hazánk élő- és növényvilágával. Iskolánkban gyönyörű gyűjtemény volt kő- és ásványtanból, kitömött állatokból, preparált hüllőkből, emberi testrészekből. Ezen kívül igen gazdag volt élőállat állományunk is. Gatyásölyv, egerésző ölyv, róka, bagoly, nyúl, tengerimalac… stb. Ezek etetése, gondozása mind a természeti szakkör feladata volt. Én abban a kitüntetésben részesültem, hogy az ország összes általános iskoláiból 24 fő, én mint „MEGYERIS” részt vehettem a Fővárosi Állatkert ingyenes természetápoló tanfolyamán (osztályfőnöki javaslatra).

Említést kell tennem 1946 és 1954 között az osztályozás rendjéről is.
Kezdő nebulóként még az egyes osztályzat volt a legjobb (gondolom ennek most, sokan örülnének) az ötös pedig a legrosszabb, majd később a mai variáció, hogy az ötös a legjobb, az egyes a legrosszabb. Én mindig ötös voltam. Az első variációnál, mert az volt a legrosszabb, a másodiknál mert közepest jelentett, a végén meg már olyan jó voltam, hogy kitűnő lehettem. Így büszkén vallom, hogy a MEGYERIBŐL kitűnően szabadultam és kerültem dicséretekkel a szintén újpesti II sz. Gépipari Technikumba, ahová iskolánkból csak kettőnket vettek fel.
Nem győzöm hangoztatni, hogy mennyit de mennyit köszönhetek iskolámnak, hogy emberré válhattam. Pedig az én időmben még a testi fenyítés is elfogadott volt. Pofonok csattantak sok esetben, vagy körmöst kapott, aki rossz volt, sőt még sarokban is kellett térdepelni.
Szerencsére engem ezek elkerültek, mert APÁM akaratának eleget téve igyekeztem jól tanulni és a sportban is eredményes lenni. Így már hatodikos koromban az U.T.E. kajakszakosztályába kezdtem járni. Utolsó megyeris osztályomkor már serdülőbajnok voltam országos szinten. Szeretett tanárom, NAGYBÁNYAI SÁNDOR, amíg élt végigkísérte a pályafutásomat, és amikor 1961-ben felnőtt Euróba bajnokságot nyertem, az Újpesti Piacon sírva borult a nyakamba. Büszke volt rám, és én ezt NEKI köszönhetem. Én meg hálás vagyok, hogy ilyen iskolában szerettem meg a tanulás és a sport örömeit.

Befejezésül azt szeretném elmondani a mai diákoknak: Én sem szerettem iskolába járni. Gyerek fejjel én is úgy gondoltam, hogy a legjobb a felnőtteknek, mert ők azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Most már sok-sok év tapasztalatából azt üzenem: SZERETNÉK ÚJRA A MEGYERIBE JÁRNI!
Sokkal jobb volt gyereknek lenni és a 90 éves MEGYERI ISINEK 8 évig a tagja lenni!
Az itt kapott nevelésemet, mint edző és mesteredző, akinek tanítványai 14 felnőtt világbajnokságot szereztek, tudtam kamatoztatni.
Kívánom, hogy a múlt történetét ismerve, a jelent kihasználva öregbítsétek iskolánk jövőjét.
Ehhez kívánok sok sikert, kevés tanulást, de nagyon sok ötöst!

Budapest, 2004.